Búcsúzik az alma mater:
Meskó Attila
(1940-2008)
A súlyos betegséggel majd egy évig tartó küzdelme után, az október 11-re virradó hajnalon elhunyt Meskó Attila a Magyar Tudományos Akadémia volt főtitkára, az Eötvös Loránd Tudományegyetem geofizikus professzora.
Teljes életutat járt be. Csillogó tehetsége és emberi tisztessége hihetetlen akaraterővel és munkabírással társult, s ennek eredményeképpen mind a tudományban, mind annak irányításában és szervezésében a legmagasabb csúcsokra jutott.
1940 április 23-án született Budapesten, polgári család első gyermekeként. A jól nevelt fiú már a Madách Gimnáziumban kiemelkedett tehetségével. Középiskolai tanulmányi versenyt nyert földrajzból és rendszeresen küldött be megoldásokat a Középiskolai Matematikai Lapok feladatmegoldó versenyeire. Külön gondot fordított a testnevelésre. Az osztály legerősebb diákjaként érettségizett 1958-ban és jelentkezett az ELTE fizikus szakára. Kitűnő érettségije és hasonló felvételi vizsgája ellenére azonban, a korszellemnek megfelelően polgári származása miatt nem vették fel. Egy évet dolgozott először mint kőfaragósegéd, majd kisegítőként az Eötvös Loránd Geofizikai Intézet szeizmikus laborjában. Innét adódott a gondolat, hogy második próbálkozásaként az ELTE geofizikus szakára jelentkezzen 1959-ben. Sikeres felvételi után megkezdte tanulmányait egy olyan szakon, ahol az volt az elvárás, hogy a szakspecifikus tudás megszerzése mellett, a fizikát és a matematikát a fizikusokkal, a földtant pedig geológusokkal összemérhető szinten illik tudni. Egyed László professzornak hamar feltűnt a kiemelkedő képességű fiatalember, akit tanulmányai végeztével (1964) alkalmazni kívánt a Geofizikai Tanszéken. De, ismét közbeszólt a politika: Attila alkalmazása nem volt kívánatos. Ekkor Egyed professzor bölcsen úgy döntött, hogy az általa vezetett akadémiai kutatócsoportba veszi fel, így került Attila a sashegyi Szeizmológiai Obszervatóriumba. Rögtön megírta kisdoktoriját és Egyed támogatásával két év elteltével (1966), mint meghívott előadó bekapcsolódhatott az egyetemi oktatásba. Sőt, 1967-ben többhónapos angliai tanulmányutat tehetett, amelynek során alkalma volt megismerni a tudományos kutatás néhány kiemelkedő műhelyét (Cambridge, Newcastle upon Tyne és Durham).
Az általános geofizikában való elmélyülése mellett, pályája kezdetétől nagy érdeklődéssel fordult a szénhidrogénkutatásban egyre szélesebb körben alkalmazott szeizmikus módszer felé. Ez az érdeklődés egy életre szóló kutató tevékenységgé nemesedett, amely Attila számára a legnagyobb sikereket hozta meg.
1966-tól 1983-ig konzulensként majd igazgatói tanácsadóként a Geofizikai Kutatási Üzemnél (1979-től Geofizikai Kutató Vállalatnál) dolgozott félállásban, és hajtómotorja lett a szeizmikában végbement „digitális forradalomnak”. A GKÜ vezetőit kiemelkedő szakmai tudásával és vitakészségével támogatva kulcsszerepe volt abban, hogy digitális terepi berendezéseket, az adatok feldolgozására legalkalmasabb TIOPS számítógépet, valamint egy szelvényrajzolót megvehették, akkori áron számolva 1,1 millió dollárért. A digitális technika elsajátítására öt fős csapat utazott a Texas Instruments céghez Houstonba, több hónapos időtartamra. Ennek a csapatnak szellemi vezére volt Meskó Attila, akinek Egyesült Államokba való kiküldetését persze ismét a hatalommal való küzdelem során lehetett csak megvalósítani.
Hazatértük után a technikát nemcsak adaptálták, hanem munkatársaival együtt elkészítették a hiányzó számítógépes programokat és ezúton megkezdődhetett a világszínvonalú hazai digitális adatrögzítés és feldolgozás a szeizmikus kutatásban. Az eredmény az addiginál sokkal jobb szelvények előállítása volt, amely nagy mértékben hozzájárult új szénhidrogén mezők felfedezéséhez és a Pannon-medence geodinamikájának megértéséhez.
És eljött az igazság pillanata! 1978-ban Meskó Attila, a GKÜ négy vezetőjével megosztott Állami Díjat kapott „A szénhidrogénkutatás geofizikai műszereinek és módszereinek fejlesztésében, a kutatás hatékonyságának növelésében elért eredményeiért”.
Ekkor már, 1973 óta, főállású egyetemi docens volt az ELTE Geofizikai Tanszéken. 1977-ben sikeresen megvédte nagydoktoriját és tudományos pályájának csúcsára jutott. Széleskörű elméleti és gyakorlati tudásával teljesen átalakította és korszerűsítette a tudományegyetemi geofizikus képzést. A korszerűsítés alapvetően két területen nyilvánult meg. Nagy hangsúlyt kapott az oktatásban az egzaktságra való törekvés, különös tekintettel a legmodernebb matematikai módszerek alkalmazására a geofizikai adatfeldolgozásban. Ezzel párhuzamosan messzemenően támogatta a geofizika hagyományos kereteinek a kiterjesztését. Kurikulumunk integráns része lett a lemeztektonika, a geofizikai folyadékdinamika és a földkörüli térség fizikája. Különösen fontosnak tartotta az emberi környezet megóvását és ebben a környezeti geofizika szerepét. Tervei kiteljesedéséhez kialakította a személyi és tárgyi feltételeket, különösen 1985-től kezdődően amikor tanszékvezető és az MTA-ELTE Geofizikai és Környezetfizikai Kutató Csoportjának lett a vezetője.
Ettől kezdve majd mindenütt jelen volt az egyetemi és a tudományos közéletben. nyolc évig volt a Környezetfizikai Tanszékcsoport vezetője (1987-1995), majd elnöke lett a Szakterületi Professzori Tanácsnak és Habilitációs Bizottságnak. 14 évig volt elnöke az MTA Geofizikai Tudományos Bizottságának (1979-1993), rövidebb ideig az OTKA Élettelen Természettudományi Szakkollégiumának (1998-1999), a Magyar Ösztöndíj Bizottságnak és számos más szakmai szervezetnek. Érdemei elismeréseként 1990-ben lett az MTA levelező, majd 1995-ben rendes tagja.
Alkotó tevékenységének gazdag terméséből egyet szeretnék kiemelni, amely a legjobban mutatja Meskó Attila széleskörű tudását, szakmai felelősségérzetét, valamint az érzékeny embert örömeivel és csalódásaival együtt.
A történet a Paksi Atomerőmű szeizmikus biztonságával kapcsolatos. Az 1980-as évek elején felmerült a hazai villamosenergia termelés szempontjából kulcsfontosságú atomerőmű új blokkokkal való bővítésének a lehetősége. Ez szükségessé tette a telephely átfogó újraminősítését, különös tekintettel arra, hogy az akkor rendelkezésre álló szeizmikus szelvények és fúrási adatok alapján már kétségbevonhatatlan volt az, hogy a telephely egy vetőzóna fölött helyezkedik el. Az Országos Atomenergia Bizottság elnöke 1991-ben felkérte Meskó Attila professzort, hogy hozzon létre egy bizottságot azzal a céllal, hogy a nemzetközi előírásoknak megfelelően határozzák meg a 10-4-es valószínűségi szinten várható földrengés okozta maximális talajgyorsulást. A komplex bizottság hosszas mérlegelés után 1993 februárjában készült jelentésében hozta meg határozatát. Ezt több érintett szakember erősen konzervatív becslésnek ítélte, amelynek teljesítése nehéz helyzetbe hozta volna az erőművet. A kínos helyzetet a bizottság egy tagja úgy vélte feloldani és saját személyét tisztázni, hogy levelet írt a Magyar Köztársaság belügyminiszterének, amelyben a bizottság elnökét elfogultsággal vádolta. Ennek következménye akárcsak néhány évvel korábban súlyos lehetett volna. Az új Magyarország szerencsére már másképp működött. A levelet átküldték a illetékes hivatalhoz, akik erkölcsi kötelességüknek tartották azt „kiszivárogtatni” a megvádolthoz. Attila nagy szomorúsággal, de tudományos igazába vetett rendíthetetlen hittel olvasta a levelet. Később számos alkalma lett volna a visszavágásra, s bár soha nem felejtett, távol áll tőle minden ami nem volt tisztességes az Ő polgári erkölcsei szerint.
1999-től 2005-ig két ciklusban volt az MTA főtitkárhelyettese, majd 2005-2008 között főtitkára. Főtitkárhelyettesként még megtartotta legfontosabb egyetemi előadásait és csak főtitkári kinevezésétől szentelte teljes munkaidejét és energiáját az Akadémiának.
Ezek az energiák elapadtak és Attila méltóságteljesen viselve szenvedéseit elhagyott bennünket. Velünk marad azonban számos egyetemi jegyzete, tankönyvei és legfőképpen tanítása, amellyel új pályára állította a geofizikát és megváltoztatta emberi arculatunkat. Tudjuk, hogy okosabbá és reméljük jobbá lettünk általad Attila!
Isten áldjon, nyugodjál békében.
Budapest, 2008. november 4.
Horváth Ferenc, egyetemi tanár
ELTE Geofizikai és Űrtudományi Tanszék