Tóth Géza
1901-1995

Géza bácsi nem volt a Geofizikai Tanszék kinevezett professzora. Pedig akár ez is lehetett volna. Nem kapott kinevezést egy sor más címre és rangra sem. Pedig minden szükséges megvolt ehhez. Csak hát akadályok "jöttek közbe"... Géza bácsi, hosszú életének utolsó több mint húsz esztendejében, szerényen és visszahúzódva bár, rangok és címek nélkül, a Geofizikai Tanszék történetének egyik meghatározó egyénisége volt. Törékenynek tûnô alkattal, de mégis magasan fölébe nôtt minden akadálynak, s igazi emberi nagyság és példakép emlékét hagyta ránk.

1901-ben született Nyitrán. Gyermekkorát Szentendrén töltötte, ahol édesapja református iskolai tanító volt. Tanulmányait Budapesten végezte. Matematika-fizika tanári oklevelet szerzett 1926-ban, de már 1925- tôl kezdve tanársegédként mûködött a Mûegyetem I. sz. matematikai tanszékén. Több mint húsz évig rendszeresen oktatott a Mûegyetemen.

1927-tôl fôállása a Meteorológiai Intézetben volt. Rendíthetetlen energiával dolgozott, kutatott és szervezett a meteorológiai elôrejelzés, a repülésmeteorológia és a magaslégkör- kutatás területén, és karrierje is gyorsan ívelt fölfelé. 1929-ben asszisztens, 1934-ben adjunktus és a légkörkutató osztály vezetôje, 1945-ben intézeti fômeteorológus. Az akkori Nemzetközi Légkörkutató Bizottságnak is tagja volt és fontos nemzetközi kapcsolatokat épített ki. Végül 1948-ban a Meteorológiai Intézet igazgatójának nevezték ki. Nem volt könnyû a feladat: a világháború nagy pusztítást vitt végbe a magyarországi meteorológiai szolgálatban. Dr. Tóth Géza lelkesedése, energiája és hozzáértése azonban látványos eredményeket hozott, s a meteorológiai állomáshálózat, az elôrejelzés, az aerológiai kutatás talpraállt és gyors fejlôdésnek indult. Különös "szerelemmel" foglalkozott Géza bácsi a repülés és a meteorológia kölcsönös kapcsolataival, s maga is szívesen repült.

Az a kor azonban már állandó életveszélyt jelentett az átlagból kiemelkedôknek. A politika által elszabadított esztelen terror Géza bácsiban is célpontot talált. 1950-ben alantas rágalmak alapján elhurcolták, s vádemelés és ítélet nélkül a hírhedt recski munkatáborba internálták. Csak 1953 ôszén, a tábor felszámolásakor szabadult. Rabtársainak késôbbi beszámolóiból tudjuk, hogy azok közé a foglyok közé tartozott, akik a mélységes megaláztatások és kínzások ellenére is nemes és erôs lelkûek maradtak, s tartást adtak a többieknek is. Ô maga csak ritkán és keveset beszélt a három évi "nyaralásról" (így nevezve csendes mosollyal recski rabságát). Nem várta csodálatunkat azért, ami pedig oly csodálatos volt benne: a legkeményebb megpróbáltatások csak még inkább megerôsítették emberségét, józan világlátását, panaszmentes jó kedélyét, szerénységét.

Szabadulása után még jó ideig megbélyegzett embernek számított. Állása is nehezen akadt, s eleinte nem is gondolhatott arra, hogy a tudományos kutatás ôt visszafogadja. 1956-ban beosztott munkatársként aztán mégis felvették az Eötvös Loránd Geofizikai Intézetbe, s így került elôször közvetlen kapcsolatba a geofizikával. A vele dolgozók tudták, hogy matematikai, fizikai és nyelvtudása milyen felbecsülhetetlen érték. 1963-tól 1965-ös nyugdíjazásáig a SZÜV számítástechnikai vállalatnál dolgozott, és korát megelôzve tanulta meg a rohamléptekkel fejlôdô számítástechnika módszereit és jelentôségét.

1971-ben, Barta György professzor meghívására, nyugállományú munkatársként, tudományos tanácsadóként került a Geofizikai Tanszékre. A tanszéki könyvtár korszerû könyvtárrá való kiépítése az ô nevéhez fûzôdik. Több mint húsz éven át, csaknem egészen haláláig ôrizte, tanulta és tanította a modern geofizika irodalmát: úgyszólván minden témában naprakészen eligazodott és eligazította a hozzá forduló könyvtárlátogatót. Tudós meteorológus mellett immár tudós geofizikus is lett. Több nyelvre fordított és gondozta cikkeinket. Szerkesztô volt geofizikai szaklapoknál, résztvevôje és szervezôje a geofizikusok konferenciáinak, ahol gyakran tolmácsolt is. Segített nagynak és kicsinek, professzornak és egyetemi hallgatónak egyforma lelkiismeretességgel. Szerény volt és csendes, de aki vele találkozott, hamar megérezte benne az emberi nagyságot.

Munkájának igazi elismerését vagy a vele szemben elkövetett bûnökért a bocsánatkérést sosem kapta meg. Ezeket csak részben pótolta az, hogy a Magyar Tudományos Akadémia a légkörtudományban elért eredményeiért akadémiai doktorrá fogadta 1993-ban.

1995-ben, 94 éves korában, Ausztráliában élô lányánál tett hosszabb látogatása idején halt meg.